Érthetetlen, ami ma Magyarországon folyik: mindenki le akarja váltani a Fideszt, de egyedül. Fel nem fogják, hogy a jelenlegi játékszabályok mellett erre egymagában egyetlen politikai erőnek sincs esélye. Ráadásul arról beszélnek a legkevesebben, hogy mi történhet, ha véletlenül mégis lesz kormányváltás 2018-ban. Csak el kellene már árulni, miért lesz jobb az embereknek, ha a miniszterelnököt valamilyen csoda folytán nem Orbán Viktornak hívják majd.
Én itten egyszerű szakszervezeti vezetőként – szerencsére nem ebből élek, mert csak a főállásom mellett foglalkozom az érdekvédelemmel, így szabadon pofázhatok – csak kapkodom a fejemet. És átkozottul nem értem, mi történik a (nagy)politikában.
Nem értem például azt, hogy a pártok miért nem akarják megérteni: a munkavállalók szavazatai juttathatják hatalomra őket. Mert mindegyikük saját magával van elfoglalva. Keresik a helyüket, s próbálnak mások rovására minél nagyobb szeletet kihasítani a választói tortából. Miközben az agyament verseny közepette eszükbe sem jut, hogy rajtunk múlik, bekerülnek-e egyáltalán a parlamentbe. Ráadásul arról beszélnek a legkevesebbet, hogy mit tennének a kétkezi dolgozók érdekében.
Minden tiszteletem az új politikai erőké, de miben reménykedik például a másfélszáz taggal párttá alakult Momentum? Sikerre vitték az olimpia elleni népszavazási kezdeményezést, ám mire számítanak, ha a 2018-as választáson a szövetségkötéstől és a koordinált jelöltállítástól is határozottan elzárkóznak? Mert senkivel nem akarnak együttműködni. Igaz, nem is remélik, hogy a Fidesz a következő választáson leváltható.
Azután itt van a jobbközép irányultságú Új Kezdet. A céljuk egyesíteni az embereket az általuk helyesnek tartott célok érdekében, de másokkal együttműködni ők sem akarnak. Miközben egyelőre azt sem tudni, mi ez a jobbközép, s mennyien vannak. Ebből vajon mi jön ki?
Az Együtt mást szeretne: közös jelölteket és közös listát állítanának az LMP-vel, a Párbeszéddel, a Momentummal és a Kétfarkú Kutya Párttal. A DK és az MSZP viszont már nem fér bele a képbe: az MSZP–DK-világgal szemben építenék fel az új világot. Azt gondolják, így tényleg leváltják a Fideszt? Ráadásul az LMP és a Momentum – amint gyorsan nyilvánvalóvá tették – nem is kér az együttműködésből.
Konkrét szakpolitikai javaslatok mentén továbbra is leülnek tárgyalni akár a szocialistákkal, akár bármely más párttal – ezt gondolja az ökopárt. De ennél szorosabb kapcsolatban nem gondolkodnak. Másfelől úgy vélik, hogy „erős LMP nélkül nincs kormányváltás és hiszünk abban, hogy 2018-ban a kormány leváltható”. Ezt tényleg komolyan gondolják?
A szocialisták is sajátos utat választottak. Korábban tárgyalásokat folytattak a demokratikus ellenzékkel arról, miként lehetne előválasztásokon megtalálni 2018-ra a legesélyesebb egyéni jelölteket, azután egyoldalúan előálltak a saját miniszterelnök-jelöltjükkel. Miközben maguk is azt vallották, hogy az egész ellenzék számára rendkívül káros, ha az egyeztetési folyamat, és nem az általuk kínált alternatíva uralja a politikai napirendet.
Jól szembementek a saját elképzeléseikkel, hiszen nem a Fidesszel szembeni alternatívákról, hanem az ellenzéken belüli csatározásokról szól a közbeszéd. Ki kivel áll össze, s ki kivel nem áll szóba – ez határozza meg a politikai napirendet.
Leginkább az derül ki, hogy senki senkivel nem áll szóba. És akkor még itt van a Jobbik. Tetszik, nem tetszik, ez a Fidesz után a második – egyes mérések szerint a harmadik – politikai erő. Lehet fintorogni, de a tények makacs dolgok. Más kérdés, hogy róluk sem igazán tudni, a melós mit remélhet tőlük. Bár ők legalább előálltak egy egységes uniós minimálbér ötletével.
Igaz, a szocialisták – és ezt osztja a DK is – meg a jelenleginél igazságosabb adórendszert akarnak. Aki sokat keres, fizessen többet a közösbe – hirdették meg. Ez egy munkásembernek tetsző elképzelés, hiszen az egykulcsos adórendszer végtelenül igazságtalan. A 27 százalékos, az unión belül legmagasabb áfa meg végképp elfogadhatatlan, tehát azzal is kellene kezdeni valamit. És ott van többek között a munka törvénykönyve, a szakszervezetek helyzetének rendezése, a nyugdíjasok ügye.
Szakszervezeti vezetőként – és egyszerű kéményseprőként – kérdem: mi jöhet ki ebből az egészből? Valószínűleg semmi, és marad a következő ciklusban is a Fidesz. Mintha a pártok a 2014-es kudarc után sem értenék: a választási rendszert úgy szabta át még 2011-ben egyoldalúan a kormányoldal, hogy a szétforgácsolt ellenzék labdába sem rúghat, ha nem hajlandó összefogni.
Így azután könnyen előfordulhat, hogy lesz vagy kéttucatnyi lista, amihez nem kell túl nagy erőfeszítés: a főváros és legalább kilenc megye 27 választókerületében ötszáz-ötszáz ajánlást összegyűjteni nem nehéz dolog. Ilyen feltételek mellett biztosan lesz listája a Fidesznek, az MSZP-nek, a DK-nek, az összes többi kispártnak – és kamupártok sorának, amelyek leginkább csak a kampánytámogatásra hajtanak.
Mert a kormányoldal még abba sem ment bele, hogy legalább a pártfinanszírozás szabályait gondolják újra, s azoktól a fiktív szerveződésektől, amelyek az országos listán nem érik el a két százalékot – 2014-ben több mint tucatnyi ilyen volt –, követeljék vissza a pénzt. A jelképesnél ráadásul többről, egyénként legalább 150 millióról, de ha valaki mind a 106 körzetben indult, már csaknem hatszázmillióról volt szó. Ennyiért megéri meghekkelni a választást!
Sokkal persze az sem jobb, ha valaki tényleg komolyan veszi magát, és parlamenti képviselőként szeretné érdemben befolyásolni a dolgok folyását. Egyéni képviselői helyet szerezni a jelenlegi szabályok szerint a Fidesz mellett legfeljebb egy-két pártnak – az MSZP-nek, a Jobbiknak és talán a DK-nak – van esélye, de sokkal többen az öt százalékos parlamenti küszöböt sem fogják megugrani. Legfeljebb egymástól lopnak el szavazatokat, s könnyen összehozhatják ezzel a Fidesz újabb kétharmados győzelmét.
Egyébként meg nem is értem, miért csodálkozom. Saját házunk táján, a szakszervezetek körül pontosan ugyanezt tapasztalhatjuk: összefogás helyett mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti. Sokszor még egy-egy cégnél sem képesek a közös fellépésre, miért lenne ez másként a konföderációk esetében? Ha marad az öt nagy szövetség, az éppen öt elnöknek, számtalan alelnöknek, elnökségi tagnak és a fene tudja, még mennyi embernek biztosít több-kevesebb fix jövedelmet.
Tisztára olyan ez, mint a parlament. Nem érdekes, van-e értelme a patkóban üldögélni, s a frakciófegyelem diktálta gombot nyomogatni, a fő, hogy meg lehet élni belőle.
Végezetül még egy személyes megjegyzés: szeretném hangsúlyozni, hogy nem ledegradálni és minősíteni szeretnék bárkit is de ennek így valójában semmi értelme.Különösen fontosnak tartom a ma már állami szintre emelkedett korrupció ügyét, s hasonlóképpen fontos, hogy beszéljünk a Fidesz holdudvarának elképesztő mértékű gazdagodásáról is.De azért nem lenne baj, ha a pártok ugyanennyi figyelmet szentelnének a nemzetgazdaság motorjainak számító, kétkezi munkások mindennapi gondjaira is.
Vámos Csaba
(Illusztráció:Nol.hu)