Ha nem vállaljuk azt a minimális kockázatot, hogy utcára vonuljunk, netán visszarettenünk attól, hogy szükség esetén sztrájkba lépjünk, semmi nem fog változni. Amennyiben a munkavállalók saját maguk vagy mások érdekeinek képviseletében nem lépnek, az a szakszervezeti mozgalom végét jelenti.

Fotelforradalmárok és lájkhuszárok nemigen fogják megváltani a világot. Ha nem lépünk ki a komfortzónánkból, s beérjük annyival, hogy csak virtuálisan nyilvánítjuk ki a véleményünket az interneten – gyakran ott is valamilyen fiktív nickname mögé bújva –, megette a fene az egész szakszervezeti mozgalmat. De még nagyobb baj, hogy a munkavállalók nem csak mások, hanem a saját érdekeik érvényesítése érdekében sem hajlandók mozdulni.

Ezt támasztja alá, hogy Magyarországon van legalább 130 ezer óvodai, általános iskolai és középiskola pedagógus, ehhez képest A Tanítanék Mozgalom legutóbbi demonstrációján optimista becslések szerint is legfeljebb kétezren vettek részt. Miközben állítólag több tucatnyi civil szervezet szintén csatlakozott az akcióhoz.

De hosszasan lehetne sorolni más eseteket is, amikor kiderült, hogy az adott ügy érintettjei maguk sem akartak – mertek – cselekedni. Figyelmeztető sztrájk a munkavállalók tizedének részvételével? Ez vajon kit és mire figyelmeztet? S mit ér az olyan tüntetés egy cég nevetséges bérajánlása ellen, amelyen a dolgozóknak csak a pár százaléka jelenik meg? Ettől tényleg megretten a menedzsment?

Ennek így biztosan nincs semmi értelme. Miközben már-már bevett gyakorlattá válik, hogy amikor egy szakma bajban van, legfeljebb a szakszervezeti vezetők vonulnak az utcára. A többi érdekképviseletektől meg jobbik esetben csak egy szolidaritási nyilatkozatra futja. A rosszabbik forgatókönyv: arra sem. Az emberek meg legfeljebb a fotelből lájkolnak…

Ha nem vállaljuk azt a minimális kockázatot, hogy érdekeink – netán mások érdekei – képviseletében arcunkat mutatva vonuljunk utcára, esetleg azt a még nagyobb kockázatot, hogy végső esetben sztrájkba lépjünk, semmi nem fog változni. A munkáltató – legyen szó az államról, az önkormányzatokról vagy piaci szereplőkről – ugyanis legfeljebb megrántja a vállát: na és, mi van, ha lájkolnak, ha nyilatkozatokat adnak ki? Semmi.

Hát ezért gondoltuk, hogy létrehozzuk a hagyományos szakszervezeti struktúrán túlmutató Magyar Munkavállalókért Mozgalmat. Nemsokára – talán néhány héten belül – kiderül, mennyien csatlakoznak hozzánk, de mi, kéményseprők úgy döntöttünk, addig is mozdulunk.

Mondhatják persze, mit akar ez a maroknyi ember, hiszen ezren sem vagyunk, szakszervezetünk taglétszáma pedig csupán pár száz főre tehető. Mégis azt gondoltuk, tenni kell valamit. Ha többet nem is, de mi legalább felállunk a fotelből, s nem lájkoltunk és nem nyilatkoztunk, hanem személyes jelenlétünkkel fejeztük ki a szolidaritásunkat, ha munkástársaink valahol az utcára vonulnak.

Elsőként – igaz, maroknyi csapattal – a Dunaferr Vasas Szakszervezeti Szövetség demonstrációján vettünk részt. Nem jelentkeztünk, egyszerűen csak odamentünk. Mert valamit tenni kell.

„Jóleső érzés volt látni, hogy szakszervezetünk hívószavára velünk tartottatok és szolidaritásotokat fejeztétek ki demonstrációnkon, egyetértve a mintegy ötezer Dunaferr-es dolgozó bérkövetelésével. Megjelenésetek és támogatásotok a szakszervezeti szolidaritást kézzel foghatóan reprezentálta” – írta nekünk Mucsi Zoltán, a helyi szakszervezet elnöke. De nem azért mentünk, mert köszönetet vártunk.

Mindössze arról van szó, ha már meghirdettük a mozgalmat, akkor mozdulunk. Nem titkoltan abban a reményben, hogy másokat is sikerül cselekvésre ösztönözni. Mert gondoljunk csak bele, mekkora erőt tudnánk demonstrálni, ha egy-egy, esetleg csak valamelyik szűkebb szakterület néhány ezer munkavállalójának sorsát érintő tiltakozó akció másokat is megmozgatna.

Amennyiben létezne a szolidaritás, s a szakszervezeti tagoknak csak pár százaléka lépne, tízezres tömeg vonulna az utcára. Arról nem is beszélve, hogy amennyiben a foglalkoztatottak széles körét érintő kérdésekben születik a dolgozók számára kedvezőtlen döntés – ilyen lehet a minimálbér kérdése, a munka törvénykönyvének módosítása, az adózás vagy a nyugdíjrendszer szabályainak átalakítása –, százezreknek kellene demonstrálniuk.

Könnyen lehet, hogy rossz nyomon járunk, de próbálkozunk. Hátha mások is felismerik, hogy egyedül nem megy. És ez nem politikai kérdés. A fideszes, jobbikos vagy szoci munkavállaló érdekei is ugyanazok: a tisztességes munkáért párthovatartozásától függetlenül kapjon mindenki tisztességes bért.

Így tulajdonképpen jó hír, hogy a meghirdetett mozgalmunk iránt a politikai paletta ellentétes oldalán álló szereplők – a jobb- és a baloldalon is – egyaránt mutatnak már érdeklődést. De sokkal jobb lenne, ha a munkavállalók ismernék fel végre, hogy nekik kell közösen mozdulniuk. A választásra jogosultak nagyjából a feléről van szó…

Vámos Csaba

elnök

Kéményseprők Országos Szakszervezete